A belső hangunk az a láthatatlan kísérő, aki minden döntésnél, hibánál és örömnél megszólal – és gyakran a gyerekkorunkban tanulta meg, mit, mikor, és hogyan mondjon. 
A bátorító mondataidból biztató és támogató hangok lesznek, a szidásból és megszégyenítésből viszont szüntelen visszahúzó, belső kritikus válik.
Szülőként talán el sem hisszük, milyen mélyre mennek a szavaink. Pedig elég csak a saját gyerekkorunkra gondolnunk, hogy tudjuk, évtizedek távlatából is hatnak - hol akadályként, hol értékes erőforrásként működnek.
Neked mit mond a belső hang? Bátorít vagy kritizál?
Orvos - Tóth Noémi
#trauma #traumagyógyítás
A belső hangunk nem velünk születik — tanuljuk.
Gyerekként az agyunk szó szerint „felveszi” a környezet visszajelzéseit, különösen azokét, akiket a legjobban szeretünk: a szüleinkét. A gyakran hallott mondatok – legyenek bátorítóak vagy bántóak – mélyen beépülnek, és később belső monológgá válnak. Ez a hang lesz az, ami vizsga előtt megszólal, amikor hibázunk, amikor döntést kell hozni, vagy amikor csak csendben vagyunk önmagunkkal.
Ez hatalom. És felelősség.
Minden "ügyes vagy!", minden "miért nem tudsz figyelni?" nemcsak pillanatnyi nevelési eszköz, hanem lenyomat a gyermek önmagához fűződő kapcsolatában. De jó hír is van: soha nem késő új hangokat tanítani. Akár szülőként a gyermeknek, akár felnőttként önmagunknak.
Mert igen, lehet a belső kritikusunkkal is párbeszédet kezdeni. Meg lehet tanítani magunkat arra, hogy együttérzőbben beszéljünk önmagunkkal. Lehet pótolni azt, ami hiányzott. Lehet gyógyítani azt, ami bántott. Ez is nevelés — csak már befelé irányul.
Szóval amikor a gyerekedhez szólsz, gondolj arra, hogy valójában a jövőbeli önképét építed. És amikor önmagadhoz szólsz, jusson eszedbe, hogy azt is tanultad — de újraírható.
