Nevelő Anya

Egy történet a sok közül: az életmentő Nevelő Anya. Hmm... Az elvesztett, de örökké szeretett szülő / társ emlékét őrizzük a szívünkben – nevetéssel, rózsával, cukorkával és csendes szeretettel. Apám második felesége egy nap megjelent egy kiló cukorkával és két uszkárral.

A húgommal rémülten bámultuk. A barátaink telebeszélték a fejünket szörnyű történetekkel a mostohákról, így még csak meg sem köszöntük.

De ő nem sértődött meg, csak mosolygott. És soha nem hagyta abba a mosolygást.

Gyönyörű nő volt, kedves arccal és hosszú, sötét hajjal. Apám minden különösebb bevezetés nélkül mutatta be:
– Ő lesz az új anyukátok.

Túl fiatal voltam, hogy felfogjam, mennyire idegennek érezhette magát. Mi jeges hallgatással fogadtuk.

A házasságkötésük a városházán történt, és hamarosan beköltözött hozzánk.

A házat a gyász sötétsége lengte be. Mi már hozzászoktunk ehhez.

Az első napján kinyitotta az összes ablakot, beengedte a napfényt, és zenét tett fel.

Emlékszem, a húgom arckifejezésére – zavarta a hirtelen fény és a zene, amely megtörte a csendet, amit megszoktunk.

Lépésről lépésre kitakarította a házat olyan gondossággal, hogy még egy király is otthon érezte volna magát.

Könyvekkel töltötte meg a polcokat, és amikor elhaladt anyánk portréja előtt, azt hittem, leveszi majd a falról.

De csak leporolta, és a fal közepére helyezte.

Aznap elfogadtam őt – még ha nem is sejtettem, mennyire meg fogja változtatni az életem.

A konyhában valóságos varázsló volt: furcsa és finom ételeket készített, amiket addig sosem kóstoltunk. Így nyerte meg apánkat.

És a húgom is, apránként, elkezdett beszélgetni vele.

Egy év elteltével a gyász, amit anyánk betegsége hagyott maga után, kissé enyhült – bár elfelejteni őt lehetetlen volt. A nappaliból még mindig az ő képe figyelt bennünket.

Sosem hívtuk őt Anyának. És ő sosem kérte.

Türelmesen szerezte meg a bizalmunkat. Tanácsokat adott, megvédett minket, és fedezett, ha bajba kerültünk.

Évek teltek el. Aztán egy nap apánk nem jött haza a munkából.

Eleinte nem aggódott. Aztán órákon át telefonált, míg megérkezett a hír: apám autóját egy szakadék alján találták meg. Azonnal meghalt.

Ez volt gyerekkorunk második vesztesége. És arra kényszerített, hogy megértsük: semmi sem tart örökké.

A temetés után attól féltünk, hogy szétválasztanak minket, és állami gondozásba kerülünk. De ő nem ment el. Maradt.

Sőt, még inkább jelen volt. Részmunkaidőben dolgozott egy étteremben, a többi idejét pedig ránk fordította: sétákat szervezett, a kutyáival táncolt, zenét hallgatott.

Mi csak távolról figyeltük, csendben. De ő nem adta fel.

Egy nap megkérdeztem tőle, hol van a labdám. Napfényes reggel volt, hónapok esője és szomorúsága után.

Azonnal megtalálta, és hatalmas mosollyal adta oda.

Ahogy kifelé indultam, megszólalt:
– Ha nem akarsz egyedül játszani, csatlakozom.

– Oké – vontam vállat.

Lement a kertbe. Nem tudta, hogyan kell rúgni a labdát, de gyermeki nevetéssel játszott, a kutyái pedig követték.

Játszottunk, aztán meghívott minket uzsonnára.

Az ő uzsonnái mindig különlegesek voltak. Nem volt sok mindenünk, de ő minden asztalt egy kis ünneppé tudott varázsolni.

Aznap kezdtem el igazán szeretni őt. És már nem féltem kimutatni.

A húgom észrevette a változást rajtam. Óvatosabban, de ő is elkezdett bízni.

Az év végére már körülötte forgott az életünk – még ha ezt hangosan nem is mondtuk ki.

De ő tudta. És visszaadta nekünk mindazt a szeretetet, amire szükségünk volt – olyan gyengédséggel és őszinteséggel, hogy teljesen meghódított bennünket.

Amikor befejeztem az iskolát, azt hittem, sosem leszek képes egyetemre menni.

De ő spórolt, és titokban beíratott. Amikor megtudtam, örömömben sírtam.

A húgom ápolónőként végzett.

Tudtam, hogy sosem tudom meghálálni neki. Nem volt az édesanyánk. Elmehetett volna apánk halála után. De maradt. És ő lett az anyánk, akire sosem számítottunk.

Évek teltek el. Ügyvéd lettem. Közel maradtam a húgomhoz – és hozzá.

Harminchárom éves voltam, amikor megbetegedett.

Visszaköltöztem, hogy vele legyek. Tudta, hogy nincs sok ideje hátra.

Mégis mosolygott. Megígértette velünk, hogy nem sírunk érte.

– Nevetést szeretnék – mondta.

Egy nyári hétfőn temettük el. Nem akarta, hogy apánk mellé kerüljön:
– Az a hely az édesanyátoké – mondta.

Egy csendes sarokba kérte magát, a fák alá.

Mindhármukat meglátogatjuk.

Vörös rózsát viszünk Anyának.

Tréfákat Apának, aki szeretett nevetni.

És cukorkát Neki – ahogy kérte.

Néha a második esélyek nem sülnek el jól.

De időnként valaki csodálatos belép az életünkbe…

…és soha többé nem távozik a szívünkből.

Még akkor sem, ha már nincs velünk.

(Wilderness Whisper)